Ez a dal motoszkált a fejemben, amikor a táborból elindultunk hazafelé a zötyögős erdei úton.
    Igen, egy évvel öregebbek lettünk, de ez azt is jelenti, hogy a tábor viszonyítási pont lett az életünkben, az állandóság jele, és egyre szilárdabban. Arról beszélgettünk a kocsiban gyerekekkel, hogy mikor jöttünk először, hogy melyik évben nem voltunk, mert épp Katánk született, és hány éve tartozik a nyarunkhoz ez az együttlét itt az erdő közepén.
    Bennem is most tudatosult, hogy ez már a tizenötödik volt, és egyre jobban ragaszkodom hozzá. Eleinte bizonytalan kíváncsiság tette vonzóvá, aztán ódzkodtunk a mostoha körülmények miatt, bár nem hagytuk ki. (Pedig gyerekként hány nomád táborban vettem részt… De azért kis gyerekkel mégis csak nagyobb komfortra vágyik az ember! )
    Most már nem zavar, sőt ez is fontos része annak a pusztamaróti hangulatnak, ami évről-évre idevonz minket. És láthatóan bölcsebbek is lettünk közben, mert a kezdeti hiányérzetből erény vált.
    De a bölcsesség szavait hallottam akkor is, amikor a szervezőket hallgattam az utólagos értékelés során. Nagyon letisztult, kikristályosodott forma jött létre tizenöt év alatt: a régi táborozási hagyományokat a hely adottságai és a résztvevők újdonsült ötletei fűszerezik évente.
    Hány és hány emléket őrzünk ezekből a július eleji napokból: főként a találkozások tiszta derűjét, a kötetlen együttlét felszabadult örömét, az előadók gesztusait és gondolatfoszlányait és leginkább a gyerekek zsivaját a harsogóan zöld réten.
    Itt senkit nem kell külön figyelmeztetni a vidámságra, természetes módon jellemzi érintkezéseinket. Főleg a szombati nap sűrű eseményei, az akadályverseny és az előadások kényszerű közös próbatételei oldják egyre inkább a korábban távolságtartó kapcsolatokat. Nem beszélve az esti tábortűz körüli felszabadult éneklésről, miközben – ősi képzetek halvány derengésén át - mindenkit rabul ejt az összeomló parázsló fahasábok látványa. Számomra legtisztább a közös liturgia és a természet emléke. Magától értetődő, méltóságteljes és felemelő, még ha gyerekzsivaj is tarkítja.
    Mindezekért az élményekért a tizenöt éves jubileum évében méltán illeti köszönet a tábor megálmodóit, Gyuszit és Erikát, akik sok-sok segítővel karöltve lehetőséget biztosítanak gondtalan együttlétünkhöz.
    Persze nem hiányoznak az újabb kihívások sem az értékelésből: hogyan próbáljuk több napra lecsalogatni a csak szombati villámlátogatásra érkezőket, vagy hogyan tegyük vonzóvá felnövő serdülőink számára is ezt a pár napot.
    Azt hiszem, a legfontosabb ajándék mégis az eredmény, hogy mindez másfél évtizede működik, és akiket megérint a varázsa, az igyekszik ezekben a napokban évről-évre feltöltődni, beállni az összetartozás erőterébe. Ajándék ez az egyházközösségnek, ajándék felnőttnek és gyereknek: egy életforma megerősítése.